Előszó
1.Fejezet
Az első találkozás
Remélem csak álom volt. Igen álom volt. Ez nem lehetett a valóság, hiszen nagyi már meghalt. De hát mégis olyan valóságosnak tűnt. Az arca mintha csak az enyémet érintette volna azzal a bársonyos kezével. De ha igaz lenne, akkor most is itt feküdne mellettem, és mint én is láthatom nincs itt. Hosszú idő alatt sikerült megnyugtatnom magam, hogy ez csak egy álom volt és nem ment el az eszem. De most a valóság nem volt annyira megnyugtató, mert mindig is imádtam a nagyit. És nagyon örültem volna, ha tényleg itt feküdt volna mellettem. Ő mindig is támogatott. Mindenben, amit csináltam. Már születésemtől fogva tudta, hogy mi lesz az életem. A tánc. Tudta hogyha elvisz életem első táncórájára, akkor a tánc szerelmese leszek. És így is lett. A tánc az életem része lett.
- Aeysha, gyere kérlek a konyhába! – Hallottam édesanyám lágy hangját szólni. Gyorsan belebújtam a papucsomban és siettem ki hozzá.
- Igen anyu? - Anya, mint mindig most is kifogástalanul nézett ki. Gyönyörű barna haját lófarokba kötötte, amit egy hajpánttal díszített. Elegáns selyemruhát viselt, amit egy gyöngysorral díszített.
- Kicsim ma este egy megbeszélésre kell mennem és már így is késésben vagyok. Ha nem gond megfőznéd a vacsorát magadnak és édesapádnak? – Kérlelő szemeire nehéz nemet mondani, de egyébként is szeretek a konyhába lenni. Apukám szerint van is tehetségem a főzéshez.
- Persze. Úgy se terveztem semmi különöset ma estére.
- Jaj nagyon köszönöm kicsim. Édesapád majd egy óra másfélóra múlva ér haza. – Gyorsan egy puszit adott az arcomra és már sietett is ki az ajtón.
Gyorsan neki kezdtem a vacsora elkészítéséhez, mert tudtam, hogy mérges lesz apa, ha nincs kész a vacsora mire ő hazaér. Eldöntöttem, hogy valami egyszerű és gyorsat fogok elkészíteni. A kása és a rakott krumpli között gondolkodtam, de inkább a rakott krumpli mellett döntöttem, mert apu jobban szereti. Siettem, mert tudtam nincs sok időm. Elővettem minden szükséges tányért. Ahogy a szekrényben kerestem egy porcelán tányért a terítékhez egy régi tányér akadt a kezembe. Nagyi egyik régi tányérja volt, amit nekem csináltatott. Egy táncos lány képe és aláírása volt rajta. Azért hozta el nekem, hogy tudjam hova akarok elérni. Hogy az emberek bármit megtennének azért, hogy aláírást szerezzenek tőlem. A tányér egy szimbólum. És ez a tányér most csak úgy itt hever a szekrény hátuljában. De szerencsére most rátaláltam. Letettem az ágyam mellé, hogy minden reggelt azzal kezdjek, hogy rápillantok, hogy erőt adjon a tánchoz, és minden éjszaka azzal térjek álomba, hogy tudjam hova tartok. De most félre kellett tennem a vágyaimat, hogy apa vacsorája jól sikerüljön. Visszamentem a konyhába és folytattam a főzést. Épp beraktam a sütőbe a rakott krumplit mikor megszólalt a telefonom. Gyorsan bekapcsoltam a sütőt és már meg is nyomtam a felvevő gombot.
- Igen? – Szóltam bele a telefonba, mert annyira siettem felvenni, hogy elfelejtettem megnézni a hívót.
- Szia Aeysha Lauren vagyok! – szólt bele izgatottan a telefonba.
- Szia! Bocsi csak elfelejtettem megnézni, hogy ki hív. Na mi újság?
- Képzeld! Nem fogod elhinni ha elmesélem! Ryan és én hivatalosan is együtt vagyunk. – a telefonon keresztül is lehetett hallani, hogy majd kiugrik a bőréből.
- Jaj nagyon örülök. Végre már, erre vártál első óta. És most végre eljött a pillanat.
- Bizony. És veled mi a helyzet? Történt valami?
- Hát megtaláltam a nagyim régi tányérját. Tudod amin a táncos lány van.
- Igen, tudom melyik az. De, hogy került a szekrény mélyébe?
- Fogalmam sincs. És ez bosszant. De az a lényeg, hogy megtaláltam. – borzongás futott végig a testemen.
- Igaz.
- Bocsi mennem kell, mert hallom, hogy megjött apu. Majd még beszélünk. Puszi. Szija. – A választ meg se vártam és lenyomtam a telefont. Hallottam ahogy apa leveszi a cipőjét és megindul a konyha felé. Pontosan tudtam, hogy hol tart, mert már ismertem a házunkat. Tudtam melyik léc, hogy recseg.
- Szia kicsim! – köszönt apa. Ha valaki nem ismerné félelmetesnek tartaná a hangját. Apának mindig is mély, érdes hangja volt. Anyuval régen mindig azzal viccelődtünk, hogy egy horror filmbe illene.
- Szia apu! Anyának megbeszélésre kellett sietni. Rakott krumplit főztem. Remélem jó lesz.
- Tökéletes lesz. Már farkas éhes vagyok.
- Szedjek neked? – de választ nem várva már nyúltam is a tányérjáért, mert biztos voltam a válaszban.
- Hát ha nem nagy probléma, akkor szedhetsz.
Szedtem apának egy jó púpos tányérral. Magamnak csak keveset szedtem, mert még mindig görcsben állt a gyomrom az álomtól.
- Csak ennyit eszel kicsim? – láttam a meglepődést és az aggodalmat az arcán. – Valami baj van?
- Nem nincs semmi csak most nem vagyok éhes. – reméltem, hogy a hangom nem mutatja, hogy mennyire zaklatott vagyok.
- Rendben. – látszott rajta, hogy nem hitt nekem, csak nem akart belemélyedni a dologba.
- Apu megyek lefeküdni, mert holnap korán kell kelnem. – Már álltam is fel és szedtem össze a piszkos tányérokat.
- Rendben kicsim. Én még tévézek egy kicsit. Meg szerintem meg várom édesanyádat is.
Beraktam a mosogatóba a koszos tányérokat és elraktam a maradékot a hűtőbe.
- Jó éjt apu!
- Jó éjt kicsim!
Siettem fel a szobámba, hogy minél hamarabb lefeküdhessek. Tényleg nagyon fáradt voltam. Éreztem hogy csukódna le a szemem. De nem engedhettem, mert még zuhanyoznom kellett. A szobámba érve gyorsan levettem a ruhámat. Hirtelen végigrázta a hideg a testemet. Körbenéztem és láttam, hogy még nem csuktam be az ablakomat. Odamentem az ablakhoz és jó erősen bezártam. Bementem a zuhany alá. Megnyitottam először a meleg majd a hideg vizet. Éreztem ahogyan a vízcseppek súrolják a bőrömet. Amint végeztem sietve megtörülköztem és felvettem a plüss pizsamámat. Bebújtam az ágyamba és beburkolóztam a takarómba. Egy utolsó pillantást vetettem a nagyi tányérjára és mély álomba szenderültem.
Reggel kipihenten ébredtem. Álommentesen telt az éjszakám. Reggel elsőként a táncos lányra tekintettem, hogy erőt adjon. Megnéztem az órát. Hét órát mutatott. Ideje volt felkelnem ha időben el akartam készülni. Kikeltem az ágyból és felvettem a tánc ruhámat. Egy fekete, háromnegyedes, bő nadrágot, egy piros sportmelltartóval és egy czipzáros pulóverrel. Felkaptam a sporttáskámat és már futottam is nehogy elkéssek. Szerencsére a tánc stúdió nem volt messze tőlünk.
Beértem a terembe. Már mindenki bent volt és melegített. Csatlakoztam hozzájuk. Belépett a tánc tanár is. De nem volt egyedül. Oldalán egy fiú állt. Ilyen gyönyörű arcú fiút még soha életemben nem láttam. Csak néztem őt. Nem bírtam se megszólalni, se megmozdulni. Az arca mintha porcelán lenne. A szemei gesztenye barnák. A haja enyhén szél fújta, kócos. Ruhái mintha divatmagazinból lennének. Ezerszer végig futattam rajta a szemem és mégsem bírtam nem őt nézni.
- Sziasztok! Ő itt Jason Conrad. Most költöztek ide a családjával Texasból.
- Sziasztok! Remélem nem baj, hogy csatlakozom hozzátok. Otthon is táncoltam már egészen kis korom óta. – a hangja tökéletes volt. Simogatta a fülem. Csak rá figyeltem mióta belépett. Senki másra sem.
- Szia! – felnéztem és ő állt velem szemben. El sem akartam hinni. Gyönyörű féloldalas mosoly volt az arcán. Mintha egy angyal lenne. Még most se fogtam fel, hogy éppen nekem köszönt. Nekem, miközben rajtam kívül még vagy huszan vannak a teremben.
- Szi-ia! – próbáld nem mutatni, hogy mennyire izgatott vagyok, de érzésem szerint nem sikerült.
- Én Jason vagyok. Téged hogy hívnak? – még mindig az az eszméletlen mosoly volt az arcán. Nem bírtam koncentrálni ha rá néztem. Elfordítottam a fejem és a kérdésre próbáltam koncentrálni.
- Aeysha Scarbo.
- Örülök, hogy megismerhettelek Aeysha. Úgy hallottam az előbb, hogy párban kell ma dolgozni. Nem lennél a párom?
- Öööömm… - Úristen tényleg engem kért meg? De hát az nem lehet, annak nem lenne semmi értelme.
- Mármint nem úgy, hanem a táncban. – és olyan hangosan felnevetett, hogy mindenki minket figyelt. Olyan aranyos volt, hogy azt gondolta, hogy nem értettem a kérdést. Pedig én csak nem értettem, hogy miért én. Igazándiból még most sem értem.
- Persze. Leszek a párod szívesen. – A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem csodálnám ha ő is meghallotta volna, mert olyan mintha kiugrani készülne a helyéről.
Megfogta a kezem és felsegített a földről. A táncóra nagyon gyorsan eltelt. Észre se vettem az idő múlását. Nagyon jól éreztem magam vele. Minden egyes szavára emlékszem.
- Jól van gyerekek. Holnap ugyanekkor találkozunk. Sziasztok! – azzal ki is sietett az ajtón.
- Nagyon örülök, hogy ma veled táncolhattam. Nagyon jól táncolsz. – És megint azzal a féloldalas mosollyal mondta amitől nem bírok koncentrálni és amitől minden erő kimegy a lábamból.
- Én is örülök. – én is próbáltam egy kislányos mosolyt elejteni, de nem sok sikerrel.
- Majd holnap találkozunk. És ha gondolod tánc után elmehetnénk valahova. Természetesen csak ha van kedved. – A szívem vadul kalapált és nem voltam biztos abban, hogy veszek levegőt.
- Hát holnap nem kell otthon segítenem, úgyhogy szívesen elmegyek veled valahova.
- Oké. – a válaszomra nagy meglepetésemre olyan boldogság sugárzott belőle, hogy rám is rám ragadt. – Majd holnap megbeszéljük, hogy hova megyünk. De most sietnem kell haza. Majd holnap találkozunk. Szia Aeysha. – és édesen mosolyogva elindult kifelé.
- Rendben majd holnap. Szia.
Én is elindultam hazafelé és alig vártam, hogy mindent elmesélhessek Laurenek
2.Fejezet
Titok
Berontottam a házba ez nem kérdés. De attól még nem kellett volna így leordítani. Anya tajtékzott. Nem értettem dühének az okát, de abban biztos voltam, hogy nem az én ajtó csapkodásom az oka. Anya szeme izzott a dühtől. Nem tudtam, hogy melyik jobb megoldás, gyorsan befutni a szobámba és majd akkor beszélni vele, hogy mi történt ha már lehiggadt vagy most rákérdezni. Az első megoldás nekem mindenféleképpen jobb ötletnek tűnt, de tudtam anyunak most támaszra van szüksége.
- Anyu, mi a baj? – próbáltam gyengédnek tűnni, miközben bennem is kezdett a düh jele mutatkozni, hogy életem egyik legcsodálatosabb napján veszekednem kell a családommal.
- Oh semmi,igazán semmi. Mi is lenne a baj.
- Anyu ne kertelj! Mond meg egyenesen, hogy mi a baj. Tudom, hogy történt valami. – belül kezdtem érezni, hogy erőt vesz rajtam a pánik. Nem tudtam elképzelni, hogy anyu mitől lett hirtelen ilyen lobbanékony és ideges.
- Kicsim. Meg kell ígérned, hogy nem fogsz kiborulni, mert elég, hogy én ki vagyok borulva. – anyán látszott, hogy rettenetes bűntudata van.
- Hát megpróbálok nem kiborulni, de mondjad már légyszi, mert nem bírom.
- Életem,én...én... terhes vagyok. – lesütött szemmel állt előttem. A szégyellés több jele is kimutatkozott rajta. Látszott, hogy elsüllyedne inkább a föld mélyébe, minthogy most a szemembe nézzen. Én éreztem, hogy nem kellett volna rákérdeznem. Teljes erőmből próbáltam visszafojtani a belőlem feltörő dühöt, de képtelen voltam. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Kicsim, kérlek ne légy rám dühös én csak..
- Mi te csak? Legalább apától van? Vagy azt még csak most akartad mondani, hogy nem?
- Nyugodj meg kérlek. Édesapádtól van.
- És mi a tervetek? Szegény ha megszületik lassan nagymamakorú szülei lesznek. Erre nem gondoltatok? Sőt valaki majd azt feltételezi, hogy az én gyerekem. – már csak én kiabáltam. Anya próbált megnyugtatni, de nem bírt.
- Kicsim, nem fog megszületni. Édesapáddal minden szempontot sorra vettünk, és hát úgy döntöttünk, hogy jobb lesz ennek az apróságnak, ha nem születik meg. – egyszerre mintha csak elvágták volna a dühömet.
- Tényleg? De hát... Anya és a te lelkeddel minden rendben lesz? – aggódtam édesanyámért. Soha nem akart egy embernek se ártani, nemhogy egy gyermek életét elvenni. Ő ezt mindig is gyilkosságként fogta fel.
- Miattam ne aggódj. Én meg leszek... már beletörődtem. – és elmosolyodott. – Én csak miattad féltem, hogy megutálsz örökre.
- Anyu én rád nem tudnék haragudni örökre. – átöleltem szorosan, hogy érezze mellette vagyok.
- Kérsz vacsorát kicsim?
- Nem köszi, nem vagyok éhes.
- Jól van majd szólj ha kérsz.
- Rendben.
Felmentem a szobámba. Teljesen kimerültnek éreztem magam. De hát nem is kéne, hogy meglepődjek. Hiszen mennyi minden történt. Az lett volna helyes, ha felhívom Laurent és mindent elmondok neki, de túl fáradtnak éreztem magam bármihez is. A ruháimat levettem és a szék támlájára fektettem őket. Bementem a fürdőbe és gyorsan lezuhanyoztam. Lefeküdtem az ágyamba, a fejhallgatómat a fejemre tettem és hallgattam a kedvenc számaimat.
***
Másnap reggel arra ébredtem, hogy sípol a telefonom. Lemerült. Ez hiányzott. Úristen. Az egész délutánt és estét átaludtam? Mennyi az idő? Nem késhetek el a táncról. Észhez kellett térnem. Megmostam hideg vízzel az arcom és már rohantam is le a lépcsőn. A hűtőből az első kezembe akadó dolgot kivettem és rohantam tovább. Az emberek csak néztek. De hát mért néznek annyira? Van rajtam ruha, cipő, a hajamat is összefogtam útközben. De nincs időm ezzel foglalkozni. Az utat kell figyelnem, nehogy összeütközzek valakivel. Baleset nélkül sikerült beérnem a táncterembe. Éppen időben érkeztem. Raul bekapcsolta a zenét és elkezdtük a bemelegítést. Mindenkin látszott, hogy nagyon izgatott. Nem is csoda. Pár hét múlva lesz életünk sorsdöntő fellépése. Úristen. Sorsdöntő. Érzetem, hogy elkezdek pánikba esni. Velem még sosem fordult elő, hogy lámpalázam lenne egy fellépés miatt. Istenem ez egyre durvább. A lélegzetem egyre szaporább lett és mintha a világ forogna körülöttem.
- Aeysha! Aeysha kelj fel! Hallod? Aeysha! – mintha egy tehén csorda üvöltene mellettem. Lassan kinyitottan a szemem, hogy lássam miért kiabálnak ennyire.
- Igen? – kérdeztem erőtlenül.
- Hála istennek, hogy jól vagy. Olyan nagyot estél. Mi történt? – nézett rám huszonegy szempár. De amelyiket még így is egyből kiszúrtam, az az ő szeme volt. Jason szeme. Gyönyörű barna szempár nézett le rám.
- Én..., én csak megbotlottam a saját lábamba és valószínűleg rosszul estem és emiatt elájulhattam. – próbáltam valami ésszerűt gyorsan kitalálni, mert az, hogy bepánikoltam elég furán hangzana. De végülis hiába hangzana furán ez az igazság. Megijedtem. Megijedtem, hogy mi lenne ha elrontanám a fellépést. Vége lenne a tánckarrieremnek, mert ilyen lehetőség nem lesz még egy.
- Nagyon megijesztettél. Többet ne csinálj ilyet. – Ezt a hangot már egészen közel és tisztán hallottam. De ez a hang olyan ismerős. Oldalra pillantottam és ő térdelt mellettem. A szívem már megint elkezdett vadul kalapálni. Remélem nem fogok megint elájulni. Csak most nem a fellépés miatt, hanem Jason miatt. Ő olyan tökéletes. Most is a legszebb mosolya volt az arcán. Nehéz tisztán gondolkodni, hogy ha ő is a közelben van.
- Rendben megpróbálok odafigyelni, hogy hová lépek. Szép kis táncos vagyok... Még a tulajdon lábaimban is képes vagyok elbukni. – Az egész terem Jason nevetésétől zengett. Pedig én komolyan gondoltam amit mondtam. Hogy lehetnék én elismert táncos, ha felbukom a saját lábamba?
- Te vagy az egyik legjobb táncos, akivel eddig találkoztam. Te remekül mozogsz, érzed a zenét és szívből táncolsz. A te táncod kifejezi az érzéseidet. Nem azért táncolsz, hogy csinálj valamit, hanem azért mert a véredben van. A legjobb fogalmazás rád, hogy a tánc te magad vagy. – ezt a gondolatot olyan szépen és őszintén mondta. És ezért én annyira hálás vagyok neki, hogy önbizalmat ad.
- Köszönöm. Fogalmad sincs, hogy ez a pár mondat mennyit jelentett nekem. Lehet, hogy nem is gondoltad komolyan, de akkor is sokat jelentett, úgyhogy köszönöm.
- Na emberek térjünk vissza a tánchoz. Sokat kell még gyakorolnunk, hogy tökéletes legyen. Aeysha tudsz táncolni vagy inkább haza mennél?
- Maradok! Most már nincs semmi baj. Csak ügyetlen voltam. Jobban fogok figyelni.
- Rendben. És öt-hat-hét-nyolc! Taylor magasabbra a lábakat! Még magasabbra! Most jó. Carol feszesebben, de közben lazábban. Ez hip hop és nem hastánc! Aeysha nagyszerű, tényleg. – köszönetképp odabillentettem. – Jól van. Ma már egészen jól ment. Még van mit csiszolni rajta, de meglesz. Holnap ugyanekkor találkozunk. Elmehettek. Aeysha te nem. Szeretnék beszélni veled pár szót.
- Igen? – kicsit féltem, hogy vajon miről kell beszélni. Lehet, hogy a mai kis késés miatt valami büntetést kapok.
- Te egy nagyon tehetséges táncos vagy. Nem a tehetséges nem megfelelő szó. Kitűnő táncos vagy. Te lehetnél az egyik legjobb. Ezért arra gondoltam, hogy nagyot dobna a táncos karriereden, ha adnék neked egy szólót. Amikor csak te táncolsz. Igazándiból én már ki is találtam, hogy hogyan lenne.
- Úristen! Ez komoly? Táncolhatok majd szólóban? – Hirtelen el is felejtettem az előbbi esetet és egyből elfogadtam. Ez nagy lehetőség arra, hogy felfedezzenek. – Persze. Szívesen táncolnék. Köszönöm.
- Igazán nincs mit. De most menj mert látom várnak rád. – hatalmas vigyorral az arcán elkezdett készülni a következő órájára én meg siettem Jasonhoz.
- Ne haragudj, hogy megvárattalak.
- Semmi baj. – Azzal megfogta a kezem és elkezdett szaladni.
- Hova rohanunk? – már nem tudtam eldönteni, hogy a futástól ver-e a szívem ennyire vagy mert megfogta a kezem. Erős a gyanúm, hogy az utóbbi miatt.
- Egy helyre. Meg szeretnék neked mutatni valamit. Ugye nem vagy még annyira fáradt. – és megmutatta gyönyörű mosolyát.
- Nem még nem annyira. De hát miért? Hegyet mászunk vagy mi? – el nem tudtam képzelni, hogy mit szeretne mutatni. Hirtelen megállt és a szemembe nézett. Egy kis, sárga családi ház előtt álltunk meg.
- El kell mondanom neked valamit. Tudom, hogy még nem ismersz annyira és furcsa lehet, hogy ezt elmondom neked. De én szeretnék azon változtatni, hogy nem ismersz. De ha ezt elmondom, azt szeretném ha titokban maradna. Benned megbízom. – átható tekintettel nézett rám. Teljesen megbabonázott a szemeivel. Mintha hipnotizálni tudna vele. – Mindenki azt hiszi, hogy ideköltöztünk a szüleimmel és, hogy nagyon jól élünk. – jó alaposan szemügyre vettem a házat, hogy hol él. – Neeem, mi nem itt lakunk vagyis nem itt lakok. Azért költöztem ide, mert a családommal összevesztem. És úgy láttam jónak ha elköltözök otthonról. Erre a városra esett a választásom. De mikor idejöttem az anyagiakkal nem foglalkoztam. És hát hamar rá kellett jönnöm, hogy nem lesz elég pénzem, hogy itt maradjak, ezért kerestem egy állást. – értetlenül néztem rá, mert nem értettem, hogy mit akar ebből kihozni. – És azt szeretném, ha tudnád mit dolgozok. Hogy emiatt a munka miatt kellett múltkor is elrohannom. Gyere!
Becsöngetett a kis, sárga házikóba. Egy öreg néni nyitott ajtót. Ősz hajú, szemüveges kis néni.
- Örülök, hogy megjöttél Jason. Már vártalak nagyon. – a nénike megölelte Jasont és egy puszit adott az arcára.
- Remélem nem baj, hogy az egyik barátomat is elhoztam magammal. Nagyon kedves lány és remek táncos.
- Jaj dehogy baj Jason. Ugye ő is fog táncolni? – melegen rám nézett a néni.
- Persze azért hoztam, hogy együtt tudjunk táncolni. Hárman mégis csak jobb, mint ketten.
- És miért nem mutatod be nekem? – rácsapott a fiú vállára.
- De udvariatlan vagyok. Sharlott néni ő itt Aeysha. Aeysha ő itt Sharlott néni. – Sharlott néni odalépett hozzám és jó szorosan megölelt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Tegnap Jason rengeteget mesélt rólad. Élőben még szebb vagy, mint ahogy azt Jason elmesélte nekem.
- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem és örülök, hogy táncolhatok önnel és Jasonnal.
- Akkor menjünk is be.
Mindhárman beléptünk a házba. Jason bekapcsolta a zenét és a nappaliba vezetett mindkettőnket.
- Ma rumbát fogunk tanulni Sharlott néni. Jó lesz?
- Tökéletes lesz. De ma nem tudunk sokáig próbálni, mert megyek fodrászhoz. – Jason elnevette magát. Persze nem kiröhögte. Ez egy kedves nevetés volt.
- Rendben akkor kezdjünk is neki.
***
A néni kikísért minket miután befejeződött az óra.
- Remélem holnap is ketten jöttök hozzám kedveskéim.
- Hát majd meglátjuk, hogy hogyan alakul a holnap Sharlott néni.
- Na menjetek csak. Majd még találkozunk.
- Csókolom!
- Csókolom! Örülök, hogy megismerhettem Sharlott néni.
- Én is örülök kedveském! – Integetett a kapuból majd visszament a házba.
- Nagyon kedves néni! – mosolyogtam.
- Igen! Imádom őt. Mindennap megyek hozzá táncolni. Ingyen is mennék, de ő ragaszkodik hozzá, hogy fizessen. Egyébként ömmm... remélem nem gond neked, hogy ez az állásom. Izé,hogy nénikkel táncolok vagyis tanítok táncolni. – lesütött szemmel jött mellettem.
- Miért is lenne baj? Nagyon kedves gesztus öreg hölgyeket megtanítani táncolni. Hogy is gondolhattad, hogy ezért elítéllek vagy lenézlek?
- Hát, nem is tudom. Nem gondoltam, csak biztos akartam benne lenni, hogy nem zavar ezért mutattam meg neked. És egyébként ha nem szeretnél nem kell jönnöd holnap is. Majd kitalálok valamit.
- Nem! Szeretnék menni. Nagyon jól éreztem magam. Örülök, hogy megmutattad nekem.
- Én is örülök. Holnap is eljössz ezek szerint velem?
- Még szép! – oldalba böktem és mosolyogtam rá. Ő visszamosolygott.
- Nem bánod ha hazakísérlek?
- Örülnék neki ha elkísérnél!
- Hol laksz?
- Hát már mindjárt ott vagyunk. A következő saroknál balra és az utca végénél levő második ház. – miközben magyaráztam figyelte az arcomat. Csak remélni tudtam, hogy nem valami kosz vagy reggeli maradék van rajta. – Mit nézel annyira?
- Téged. Azt, hogy milyen gyönyörűek a szemeid. Mint két smaragd. Lélegzetelállítóan gyönyörű. – Mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Éreztem, hogy az arcomba fut a vér. A felgyorsult szívverést lassan már észre se veszem.
- Köszönöm. Ez az a ház. Itt lakom. – keresztbe fontam a karomat.
- Kívülről nagyon szép.
- Majd holnap találkozunk táncon.
- Meg Sharlott néninél is.
- Bizony. – nevettem el magam.
- Nem lenne kedved holnap Sharlott néni után valahol velem ebédelni?
- De lenne csak sajnos holnap a legjobb barátnőmmel találkozom. Már régen nem beszéltem vele. – csalódott voltam, hogy le kell mondanom egy ebédet vele.
- Akkor egy vacsora? – Úristen. Egy vacsora?
- Rendben. Szívesen elmennék veled vacsorázni.
- Holnap nyolckor érted jövök és elmegyünk vacsorázni. – a szeme ragyogott az örömtől. Az enyém is. De nekem más is volt. A gyomrom felkavarodott, a szívem vadul dobogott, a lábaim elgyengültek. De a közelében már egész jól hozzászoktam.
- Akkor holnap.
- Szia Aeysha! – mosolygott.
- Szia Jason! – mosolyogtam vissza.
Bementem a házba és alig vártam, hogy Laurent felhívjam végre és elmondjak neki mindent. Majd kibújtam a bőrömből, hogy holnap vacsorázni megyek vele.
By: TwoGirls(Betty)
3. fejezet
Vacsora
Bementem a házba. Anya már várt az ebéddel. Nagyon aranyos volt ahogy próbált kiengesztelni amiatt a kis…, hát kis „baleset” miatt.
- Szia anyu! – és siettem megölelni. Annyira boldog voltam, hogy anyának is szerettem volna belőle adni.
- Szia Kicsim! – szorosan magához ölelt. – Milyen napod volt?
- Nagyon jó volt. Igaz táncórán elájultam, de nem volt komoly. Komolyan! Csak nagyon izgultam a fellépés miatt.
- De nincsen semmi bajod? Ne vigyelek orvoshoz? Nem verted be nagyon a fejed? És ha agyrázkódásod van? - Tudtam, hogy ez eggyel több információ volt, mint amit anyunak szabad mondani.
- Nyugi anyu. Nincsen semmi bajom. Esküszöm. De ha mégis érezném, hogy nincsen valami rendben, akkor ígérem te leszel az első aki tudni fog róla. – Megpusziltam anya arcát és leültem enni. Anya is csatlakozott hozzám.
- Örülök neki. Ízlik kicsim? Direkt a kedvenced főztem. – Nem tetszett ez a direkt neked főztem mondat. Rosszat sejtettem, de remélem, hogy csak a paranoiám miatt.
- Igen nagyon finom.
- És a tánc, hogy megy?
- Hát kaptam egy szólót. Úgyhogy szerintem egészen jól megy.
- És mikor is lesz ez a fellépés? – mi ez a faggatózás? Hirtelen elkezdi érdekelni vagy mi?
- Két hét múlva szombaton ha minden igaz. Addigra remélem, hogy nagyon be tudom majd gyakorolni.
- Nézd kicsim nem kertelek tovább. Nem biztos, hogy részt vehetsz ezen a fellépésen. – ledermedtem, de attól a hangom még a helyén volt.
- Mi van?? Ezt te sem mondhattad komolyan.
- Kicsim, kicsim. Kérlek szépen hallgass meg. Ne ítélj el hamar. Kérlek.
- Mit kell ezen még szépíteni? Jó formán megtiltod azt, hogy életem sorsdöntő fellépésén részt vegyek. Ezen mit ne ítéljek el mégis? Én elítéltelek a gyerek miatt? – ez tudom kicsit durva volt, de hát az, hogy elvegye életem fellépését nem volt egy jó döntés.
- Kérlek. Ez a kettő nem ugyanaz és nem tudod az egészet. Még nem biztos, hogy nem mehetsz el a fellépésre.
- És ez mégis mikor fog kiderülni? Mikor lépnék fel a színpadra és hoppá mégsem mert nem lehet.
- Nem. Várj. Most én beszélek. És ne szólj közbe amíg nem mondtam. Tehát. A nagynénéd nagyon magányos és ha valaki nem látogatja meg sürgősen lehet nagyobb lesz a baj mint hogy magányos egyedül. Veled van nagyon jó kapcsolatban a családban. És lehet ha a helyzet úgy hozná egy kis időre hozzá költözhetnél . De csak addig amíg helyre nem jön és biztonságban egyedül nem hagyhatjuk. És tudom nem elégendő ok, hogy azért te menj mert ti vagytok nagyon jó viszonyban, de ő mondta, hogy ő csak veled szeretne egy házban élni. És ha úgy alakulnak a dolgok akkor lehet , hogy egy kis időre hozzá költöznél. És ez lehet, hogy már ezen a héten esedékes. Ezért nem biztos, hogy ott lehetsz a fellépéseden. Tudom, hogy mennyire fontos neked, de egy másik ember boldogsága is ugyanolyan fontos. Mit szólsz?. – hiába mondta anyám, hogy most már megszólalhatok, nem bírtam. Egyszerűen ezek a szavak, hogy elköltöznél meg hogy nem léphetsz fel, ezek teljesen lesokkoltak. Most már nem volt se kedvem sem energiám veszekedni.
- Értem.
- Nem mondanál ettől azért egy kicsit többet?
- Mégis mit anya? Ha azt mondom nem megyek az nem jó meg amúgy se mondanám. De mégis itt szeretnék közben maradni. Itt vannak a barátaim, itt van a suli, itt van a tánc és itt van Jason is.
- Ki az a Jason? – mondta mosolyogva.
- Á senki felejtsd el.
- Kicsim! Én is voltam fiatal. Tudom milyen szerelmesnek lenni.
- De én nem vagyok. Én csak…. Jó barátok vagyunk ennyi. Nem is találkoztam vele olyan sokat. Csak táncon szoktam látni.
- De ha el is mész és ennek a fiúnak ha elég fontos vagy, akkor megvár. Nem örökre mész el Aeysha. Csak egy kis időre.
- Igazad van. De amúgy sincsen köztük semmi, így lényegtelen. Ja anyu és ugye elengedsz ma este?
- Mégis hova? Holnap suli van.
- Jason elhívott vacsorázni. – nem bírtam megállni, hogy nem mosolyogjak. Csak ha a nevére gondoltam elpirultam.
- Persze kicsim. És akkor felhívhatom Kristen nénikédet, hogy mész?
- Öööm… igen, hogyne.
- És mikor mész le? Mert tudod minél hamarabb mész annál hamarabb tudsz haza jönni. És ha úgy alakul akkor még a fellépésedre is vissza érhetsz. – Úristen. Ezaz. Leutazok minél hamarabb és vissza érhetek esetleg a fellépésre.
- Jaj de nem jó. – esett le hirtelen. – Akkor a táncot, hogy tudnám megtanulni? Nem fogok ezen a fellépésen részt venni…
- Kicsim van egy jó ötletem. Holnap táncra elviszed a videó kameránkat és megkéred Rault, hogy táncolja már el neked az egész táncot egyben. Felveszed és majd kint Los Angelesben pedig megtanulod a felvételről. És ott is tudsz akkor táncolni.
- Anya te egy zseni vagy. Ez nagyon jó ötlet. Megyek fel is hívom gyorsan Laurent el mondok neki mindent és utána pedig készülök. Köszi mindent anyu! Szeretlek!
- Én is téged kicsim!
Felrohantam gyorsan a szobámba. Megkerestem a telefonomat és már hívtam is végre Laurent.
- Igen tessék? – hallottam Lauren hangját beleszólni.
- Szia Lo! Aeysha vagyok.
- Jaj szia olyan rég beszéltünk! Mi újság?
- Hát eseményekben nem volt hiány. Először is megismertem egy nagyon aranyos, helyes és tökéletes fiút. Másodszor nem léphetek fel életem legfontosabb fellépésén. És harmadszor pedig egy kis időre Los Angelesbe költözöm. Ennyi történt velem ez alatt a két nap alatt. – csend. – Itt vagy Lo?
- Jaj bocsi persze, csak ezeket az infókat fel kell még dolgozni. Elmész? Mégis mennyi… mennyi időre? Ugye nem örökre?
- Nem persze, hogy nem. Csak most a nagynéném kicsit depressziós időszakban van, hogy elhagyta a barátja és nekem kell támasznak menni. De ha szerencsém van akkor a fellépésemre visszaérek. Ezért is kell minél hamarabb mennem.
- Uhh necces lesz. De én itt vagyok ha bármiben is kell a segítségem. Csak szólj. És az új fiúval mi a helyzet? – hallottam a hangján, hogy majd kiugrik a bőréből.
- Hát még semmi igazából. De ő a tökéletes fiú. Tegnap tánc után elkísértem egy nénikéhez akinek táncot oktat. Holnap is megyek elvileg. De a legfontosabb, hogy ma este vele vacsorázom valahol. Nyolcra jön értem.
- Már hét óra van és te még itt beszélsz velem? Menjél és készülődj! A legjobb formádat kell hoznod!
- De még nem is meséltél semmit a barátodról és rólad?
- Nem baj! Majd holnap én is és te is részletesen elmesélünk mindent, de most menj készülni ne hogy elkéss! A fiúk nem szeretnek várni.
- De holnap akkor nem menekülsz. –nevettem el magam.
- Jól van. – csatlakozva hozzám a nevetésben.
- Akkor jó éjt neked! Szia Lo!
- Neked is. Szia Aeysha!
Letettem a telefont és berontottam a zuhany alá. Rájöttem hogy tényleg nincsen sok időm. Letusoltam magam jó alaposan,mert még nem volt időm tánc után lezuhanyozni. Mikor kész lettem megmostam még a hajam és mentem felöltözni. Vagyis csak akartam gyorsan felöltözni, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs mit vegyek fel. Nincs egy göncöm se amit felvehetnék. Nem szoktam én éttermekbe járni. Ajj fogy az időm és én itt vacakolok a ruhámon. Gyorsan beszaladtam a fürdőbe és kivasaltam a hajam. Nem szoktam kivasalni, mert sosincs rá időm. De hát Lo megmondta, hogy a legjobb formámat kell hoznom. De meglepetésemre sokkal hosszabb volt a hajam, mint amire számítottam. Mell alattig ért. Tettem egy kis alapozót az arcomra. Szemceruzával kihúztam a szemem és kispiráloztam. A végén pedig egy kis pirosítót, ami végülis teljesen fölösleges, mert tudom ha meglátom Jasont úgyis elpirulok. Bementem a szobámba, mert már csak a ruha hiányzott nagy szerencsémre, mert különben elkésnék. Megvan! Tavaly nyáron nagynéném küldött nekem egy sárga koktélruhát amit még nem volt alkalmam felvenni. Nincs időm másik ruhán gondolkozni. Ez lesz. Belebújtam a sárga ruhába. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam az előző laza ruhámhoz képest. Csengett. Megjött. A térdem elkezdett remegni. Hallottam anyám hangját, amint beengedi. Gyorsan felkaptam az egyetlen magas sarkúmat. Nem sokszor szoktam felvenni, de hát ugyebár ez egy különleges alkalom.
- Kicsim gyere megjött Jason!
- Máris megyek!
Nem akartam sietni ne hogy véletlenül pofára essek a lépcsőn.
- Szia Jason! – mosolyogtam rá.
- Szi..a… szia Aeysha! Gyönyörű vagy! – mintha egy olyan dolgot bámult volna, ami teljesen elkápráztatta. De hát ez inkább valami más kifejezés volt, mert ezek a szavak, hogy gyönyörű nem velem szoktak járni. Még senki nem mondta nekem.
- Köszönöm. – És igen. Sikerült elpirulnom. De most hála istennek a pirosító miatt nem látja.
- Jason. – anyámra néztem jelentőségteljesen, hogy ne hozzon kínos helyzetbe.
- Igen asszonyom?
- Mikorra várhatom haza Aeyshat?
- Jaj anya. Nem fogunk hajnalban haza esni nyugi.
- Mikorra hozzam haza? – azt a szívdöglesztő féloldalas mosolyát elővette ismét. És én csoda, hogy nem ájultam el.
- Most nyolc óra van, olyan tizenegy körül szeretném ha itthon lenne.
- Rendben. Tizenegyre itthon lesz a lánya.
- Anyu mi megyünk jó, hogy azért meg tudjunk vacsorázni szép lassan.
- Jó szórakozást gyerekek! Sziasztok!
- Köszi anyu! Szeretlek szia. – megöleltem gyorsan.
- Nagyon kedves fiúnak látszik. Na meg persze nagyon jól néz ki kicsim. – suttogta a fülembe. Majd pedig kacsintott egyet.
- Na szia anya. – nevettem.
- Jó estét asszonyom!
- Sziasztok!
Kimentünk az autójához. BMW-je volt. Csak ennyit tudtam megállapítani a kocsiról semmi mást. Nem értek a kocsikhoz, de nem akartam rákérdezni, hogy milyen autó nehogy azt higgye, hogy még ennyit se tudok. De egyébként szép fekete színe volt. Csillogott a holdfényben.
- Remélem, hogy nem gond hogy elkértelek ma estére. – mosolyogott.
- Nem dehogy is. Én nagyon örülök, hogy elhívtál. – Nem is tudod, hogy mennyire tettem hozzá magamban.
- Nagyon csinos vagy. – A szemét le nem vette volna rólam. Nem értettem mért bámul annyira. Remélem nem marad valami maradék ebédről a fogam között. Nem tudtam leellenőrizni, mert nem hordok magamnál tükröt. De csak nem. Jó alaposan fogat mostam mielőtt elindultunk.
- Miért nézel annyira? Talán rosszul csináltam meg a hajam? Vagy a ruha nevetséges? – muszáj voltam megkérdezni.
- Nem dehogyis! Tényleg, egyszerűen fantasztikusan nézel ki.
- Hát köszönöm, de azért ha lehetséges inkább az utat nézd. – hangosan felnevetett, ami engem egy kicsit bántott, hogy nem vett komolyan, de azért az utat nézte.
- Megérkeztünk. – mosolygott.
- De hát itt nincsen semmi. – képedtem el.
- Tudom. De remélem nem baj, hogy nem valami puccos étterembe vittelek.
- Nem persze. Sőt örülök, mert már évezredek óta nem voltam és biztos elrontottam volna valamit.
- Ennek örülök.
- Annak, hogy elbénáztam volna valamit? Hát köszönöm szépen. – Olyan hangosan felnevetett, hogy szerintem még az alvó madarak is felkeltek rá. – Örülök, hogy megnevettetlek.
- Jaj ne haragudj kérlek. De én ilyen lánnyal még sosem találkoztam, mint te. Mindig más a reakciód, mint amire számítok.
- De egyébként, legalább annyit mondhattál volna, hogy nem étterembe megyünk, mert akkor nem öltözök ki ennyire.
- Én örülök, hogy nem szóltam. Legalább egész este gyönyörködhetek benned.
- De akkor mit eszünk?
- Azt nem mondtam, hogy itt eszünk. De autóval csak eddig tudtunk jönni. Innentől gyalog kell mennünk.
- Szuper. Akkor van egy olyan érzésem, hogy én mezítláb megyek. – megint nevetett. De most már én is vele nevettem.
- Mehetünk? Nincs messze.
- Menjünk. De siessünk amíg meg nem gondolom magam. – mosolyogtam rá.
- Akkor induljunk is, mert nagykár lenne ha meggondolnád magad.
Egy ideig csendben mentünk egymás mellett. De aztán megtörtem a csendet.
- Kérdezhetek valamit?
- Te bármikor.
- Hallottam, hogy nemrég szakítottál egy lánnyal.
- Ez nem kérdés volt.
- Igen tudom. De ha nem gond neked. Akkor mesélnél nekem arról a lányról?
- Mit szeretnél tudni róla?
- Hogy nézett ki?
- Vállig érő szőkehaja volt. Zöld szeme volt. És körülbelül veled egy magas volt.
- Hát akkor az én teljes ellentétem volt igaz? – csüggedtem le egy kicsit.
- De ne hogy azt hidd, hogy csak a szőke hajú lányokat kedvelem. – mosolygott mikor rájött, hogy mit akartam ezzel kérdezni.
- Én nem is azért kérdeztem. – ugrattam. – De azért ezt jó tudni. – mosolyogtam.
- Most akkor én kérdezek. Neked milyen fiúk jönnek be? Csak általánosan. – amit szívesen rávágta volna, hogy nekem te jössz be, de hát ezt azért még se mondhattam.
- Hát én szeretem a barna hajú és szemű fiúkat. De nekem nincsen tipikus ideálom. – próbáltam zavartságomat leplezni.
- Hát ennek pedig én örülök. Mármint, hogy nincsen ideálod. – most ő ugratott engem. Mindketten nevettünk.
- Megjöttünk. – mondta. Egy gyertyákkal világított kis háznak a teraszát láttam. Meg volt terítve.
- Ezt te csináltad?
- Igen. – lehajtotta fejét.
- De hát miért fáradoztál?
- Mert szerettem volna ha nem felejted el soha ezt az első közös vacsorát.
- Amúgy se felejtettem volna el. – vallottam be. – De…ez…tökéletes. – mosolyogtam rá.
- Reméltem, hogy tetszeni fog és nem küldesz el a fenébe. – nevetett.
- Akkor együnk.
Kihúzta nekem a széket és leültünk enni. Evésközben nem nagyon beszéltünk. Mindketten a másikat néztük, hogy hogyan eszik. Én teljesen el voltam kápráztatva a helytől, de legfőbbképpen Jasontől. Befejeztük a vacsorát. Most már muszáj voltam elmondani neki a minap történteket.
- Szeretnék valamit mondani, aminek nem biztos, hogy fogsz örülni.
- Halljam.
- Hát el fogok költözni egy kis időre. – ledermedt. Olyan volt mintha lélegzetet se venne.
- És mikor? Mennyi időre? Hová? És miért?
- Hát pár napon belül elutazom. De nem sok időre Los Angelesbe a nagynénémhez. Elhagyta a pasija és most mondhatjuk, hogy depresszióba esett. Engem szeret a legjobban és hát úgy hozta a sors, hogy odaköltözöm hozzá amíg helyre nem áll.
- És mi lesz a tánccal?
- Már kitaláltam anyuval. – mosolyogtam. – Rault levideózom, ahogy eltáncolja az egész táncot. Ezt Los Angelesben megtanulom. És ha szerencsém van a fellépésre hazaérek.
- Nah akkor tényleg nem mész el sok időre.
- Nem bizony. – simogattam meg a vállát. Eddig észre sem vettem, hogy milyen izmos. De amint megtapintottam, így ruhán keresztül is tisztán kirajzolódott az izomzata. Kirázott a hideg.
- Öhhmm…. Ha neked nem lenne gond, akkor elkérhetném a telefonszámodat, csak, hogy mindennap felhívhassalak, hogy nincsen semmi bajod? – lesütötte a szemét.
- Persze. És amúgy se hiszem, hogy kibírtam volna, hogy ne halljam a hangodat ilyen hosszú időn át. – Én is lesütöttem a szememet. -0670/828-62-28
- Köszönöm. De most már mennünk kell, különben nem érünk haza tizenegyre. És szeretnék anyukádnak jó benyomást kelteni.
- Hát én is szeretném ha megkedvelne. – pirultam el ismét.
A kocsinál kinyitotta nekem az ajtót. Eddig nem sok olyan fiúval találkoztam, aki ennyire kedves lett volna velem. De ő…ő tökéletes. A haza utat csendben tettük meg. Nem tudom neki min járt az esze, de én ezen a csodálatos estén gondolkoztam. Hogy hogy lehet az, hogy mind ez velem történik. De inkább nem is akartam ezen gondolkozni. Csak élvezni akartam. Megállt az autó.
- Megérkeztünk.
- Sajnos meg.
- Bekísérlek,nehogy ezen az öt méteren történjen baleset.
- Például, hogy elesek a saját lábamba. Történt már ilyen velem. Nem lenne meglepő. – nevetett.
Kinyitottam az ajtót. Nem volt meglepő, hogy anya ott állt a nappaliba és éppen indult az ajtó felé.
- Jó estét asszonyom! Meghoztam Aeyshat.
- És még idő előtt ideértetek. Remélem jól éreztétek magatokat.
- Én a magam részéről nem panaszkodhatok. – mosolygott.
- Nekem sem volt semmi kifogásom az estével. – sütöttem le a szemem. – Köszönöm ezt a csodálatos estét.
- Remélem máskor is lesz alkalmunk elmenni. Jó éjszakát!
- Jó éjt Jason! – mondat anyám kedvesen.
- Jó éjt Jason! És mégegyszer köszönöm. Nagyon jól éreztem magam veled.
- Én is. Jó éjt Aeysha! Álmodj szépeket.
Becsuktam az ajtót. Elköszöntem anyától és már siettem is bedőlni az ágyamba. Eddig nem is sejtettem, hogy mennyire kimerültem.
By: TwoGirls(Betty)
